Tiszai versek

Versek a Tiszáról

tisza

  • Juhász Gyula: A Tiszánál

    Te még enyém vagy, és enyém maradsz. A földemet elvették, de vizem még – Vér és könny úszik benned s annyi emlék – Híven kitartasz, mint gyász s panasz.

    Te még enyém vagy, és velem haladsz… A házamat elvették, drága társam A búcsúzásban és bujdosásban, Velem maradsz te, és magyar maradsz!

    Te még enyém vagy, és testvér velem. Az emberek oly messze, messze estek. Az emberek ma nem minket keresnek, Mi dúdoljunk, s haljunk meg csendesen!

     

     

    Szép Ernő: Hová mégy ákác levél?

    Hová mégy ákác levél Kit patakra fútt a szél?

    Én úgy nézem hamarosan Ott úszik majd a Maroson

    Se Maroson se Kőrösön Nem passzióz örökösön

    Siet a Tisza, felveszi, A Duna tőle elveszi

    Oly könnyű mint a lehelet Vinni egy ákác levelet

    És hajnalban hajnal előtt letenni a tengerre őt

    Tenger fölött fölkél a nap Lenn boldog lángok ringatnak

    És ringva ringatják Kelet Nyugat között a levelet

    Ni most ezüst, ni most arany De mese fényes dolga van

    Haltól hajótól sose fél Se jéghegytől, egy falevél!

    Csak élvez és csudálkozik, Ég meg tenger hogy változik

    Habon habozva merre reng Milyen piros parton mereng

    Míg hontalan s oly gondtalan Ott foszladozhat nyomtalan

    Az óceán örök színén… Szeretnék így elmúlni én.

     

    Szép Ernő: Tiszapart

    Ült egy szegény halász ember Kettesben a néma csenddel, Ott ül füst nélkül pipázva, A tolvaj hálót vigyázza.

    Kezdi a hálót emelni, Halat nem tud benne lelni, Póklábak megint leszállnak, Kút kazal fa alva állnak.

    Áll a nap fenn, áll a felhő, Nem jön fecske, nincs egy szellő, A víz nem látszik hogy folyna, Isten mintha bóbiskolna.

    Talán el is felejtette, Hogy a Földet teremtette A Tiszát is beletette, A halászt is leültette.

    Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán

    Feljött a hold aTiszára. Csend borult a fűre, fára, Szeged alatt a szigetnél áll egy ócska halász-bárka.

    Holdvilágnál fenn a bárkán halászlegény ül magában: ül magában, s furulyál: furulyál az éjszakában.

    A Tiszára a sötétség gyászfátyolként terül hosszan: gyászfátyolon a csillagok csillogdálnak gyémántosan.

    Talán épp a bárka alatt lenn a vízben, lenn a mélyben, fekszik egy nagy halott király, halott király réges-régen.

    Koporsója arany,ezüst, s vasból van a burkolatja. És a hármas koporsóban a király a dalt hallgatja.

     

    Ady Endre: Megáradt a Tisza

    Megáradt a rest, magyar Tisza, Víze Lajtától Oltig szalad. Ujjongnak a ludak, a gémek S azok a rabló, azok az ősi Griff-madarak.

    Ár, szürkeség,víz-gőz, pocsolya S a nagy magyar Alföld felett Fészketlenül, kiverve röpdös Riadt szívekkel egy szép énekű Madár-sereg.

    Sebten kiválik, ím, gőgösen Egy fény-tollú sármány-madár, Bús dalba kezd.Lenéz az árra. Föld int Nyugatról s a sármány-madár Nyugatra száll.

     

    Petőfi Sándor: A Tisza

    Nyári napnak alkonyulatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.

    A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’.

    Síma tükrén a piros sugárok, (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.

    Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarjú-rendek, Mint könyvben a sorok, hevertek.

    Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.

    Másfelől, a Tisza túlsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztük csak egy a nyílás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.

    Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők úsztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.

    Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zúgása Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

    Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját míg telemerítette, Rám nézett át: aztán ment sietve.

    Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna a lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.

    Oh természet, Oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.-

    Késő éjjel értem a tanyára Friss gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.

    Többek között szóltam én hozzájok: “Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla. S ő a föld legjámborabb folyója.”

    Pár nap múlva fél szendergésemből Félrevert harang zúgása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.

    Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!

     

    Juhász Gyula: A nyári Tiszánál

    Az öreg Tisza szörnyen zavaros. Keserves kedvvel ostromolja partját. Szilaj bánatát küldi benne A nyugtalan Maros S a távoli, koldus Máramaros.

    Én hallgatom e hosszú zokogást, Én értem e messze üzenetet, Máramaros zagyva, fájó zenéjét, Hol bújdokoltam, S a Marosét, hová majd most megyek.

    Öreg Tiszám, te régi, jó rokon, Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk. Találkozunk, búcsúzunk százszor, És végre végtelen Idegen ágy ölén csak elhalunk!

     

    Juhász Gyula: A régi víz felett

    A telehold, az ősi telehold Áll fönn az égen, mint nyájas herold, Áll mosolyogva a vén Tiszánk felett, Mint visszarérő tavasz-izenet.

    A vén Tiszán át húznak madarak, Mint egykoron nyílak a nap alatt, Kelet felől Nyugatra mennek ők, És ők is boldog tavasz-hirdetők.

    S a parton állok, mint a jegenyék, Öreg fa, én, ki negyven éve, rég, Kinőtt e földből, s vész és gyász felett Fiatal nedvvel tavaszt hirdetett!

     

    Juhász Gyula: Megint a Tiszánál

    Egy nyaram elmúlt, fénye elapadt, És téged, szent folyóm, nem láttalak.

    Talán azért is voltam oly beteg, Mert nem ringattad fáradt képemet.

    Hisz habod párna, szőke, lágy selyem , Melyen hold nyugszik, és álom terem.

    Ó, ez a hold és ez az éjszaka, A csöndesség és békesség maga.

    A csöndesség, mely mégis halk zene, Azúr világok víg üzenete.

    S e béke úgy legyinti lelkemet, Mikéntha gyöngyvirággal verne meg .

    Ó, Tisza-parti holdas éj, te mély, Szívembe csöndet és békét zenélj.

    Szödd át ezüsttel rajta a borút, Feledjen el világot s háborút!

     

    Juhász Gyula: A kis Tisza hídján

    A kis Tiszán át karcsú híd vezet, Borongva állok a zöld víz felett, Mely szilaj ifjúsággal boldogan, A mármarosi bércről most rohan.

    Előtte az út hosszú és szabad, Új tájon várja az új pillanat, Kitárul előtte a végtelen, Öleli büszkén és szerelmesen.

    A hídon bús, kaftános raj mozog, Ünnepi estén itt imádkozók, Monoton dallam zsong a víz felett, Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

    Ifjú Tisza, vad vággyal törtető, Te fiatalság, szépség és erő, Elnézem elmélázva a habot Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.

    S a másik Tisza jut eszembe már, Mely Szeged táján oly merengve jár, Iszapos, álmos, csöndes ott szegény, És rozsdás emlékek a fenekén.

    És ahogy állok e zöld víz felett, Valami nagy nyugalmat érzek: Tisza! Vár ránk a tenger, a halál, De ifjúságunk itten újra vár!

     

Vélemény, hozzászólás?

Célunk a Tiszai hajózás népszerűsítése